Corriere della Sera
| Corriere della Sera | |
 | |
 | |
| Adatok | |
| Típus | országos napilap |
| Formátum | Berliner |
| Ország |  Olaszország |
| Alapítva | 1876 |
| Ár | € 1,50[1] |
| Tulajdonos | Rcs Quotidiani S.p.A |
| Kiadó | RCS MediaGroup |
| Főszerkesztő | Luciano Fontana |
| Szerkesztő | Daniele Manca, Antonio Polito, Venanzio Postiglione, Gianpaolo Tucci |
| Példányszám | 248.431, (2016.június)[2] |
| Nyelv | olasz |
| Politikai ideológia | liberalizmus |
| Székhely | Via Solferino 28 - 20121 Milánó, Olaszország |
| ISSN |
|
| A Corriere della Sera weboldala | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Corriere della Sera témájú médiaállományokat. | |
A Corriere della Sera (magyarul: Esti Kurír) olaszországi történelmi jelentőségű napilap, melyet 1876-ban Milánóban alapítottak. Olaszország legnagyobb példányszámban terjesztett és legolvasottabb napilapja.[3]
Története
Az újságot 1876-ban alapította Eugenio Torrelli Viollier politikus. Az újság székháza Milánóban a Galeria Vittorio Emmanuele II-ben volt. Az 1910-es és 1920-as évek idején vált országos napilappá Luigi Albertini vezetése alatt. A Corriere della Sera volt az első újság, amely képregényt jelentetett meg a Corriere dei Piccoli ("Kicsik Kúrirja") című rovatban.[4] Az újságot sokan "Via Solferinoi újságnak" nevezték, ugyanis itt helyezkedett el a napilap székháza. Ahogy a neve is jelzi, eredetileg esténként jelentek meg a legújabb számok.
A lap a fasizmus alatt megalapította a Mussolini-díjat, amit többek között Ada Negri írónak ítéltek. A fasizmus bukása után 1945-ben a főszerkesztő az antifasiszta Mario Borsa lett,[5] akit 1946-ban menesztettek és helyébe a szélsőjobboldali Guglielmo Emanuel újságíró került, ő 1952-ig maradt a lap élén. A napilap tulajdonosa a Crespi család volt,[6] az 1960-as években az Rizzoli kiadó vett részesedét a napilapból, amivel felkerült a milánói értéktőzsdére a lap. A lap főrészvényese lett ezután a Mediobanca, a FIAT és néhány jelentős olasz ipari és pénzügyi vállalkozói csoport. A lap főrészvényese 1974-ben az RCS Media Group lett.[7]
Az 1980-as évek elején Alberto Cavallari volt a főszerkesztő,[6] amikor kirobbant a P2-botrány. Ebben a botrányban egy szabadkőműves társaság lepleződött le. Az újság érintett volt a botrányban, mert Franco Di Bella az újság egyik szerkesztője és Angelo Rizzoli egykori tulajdonos is benne volt a társaságban.
1988-ban az újság 700 000 példányban jelent meg, ezzel az ország második legolvasottabb napilapja volt.[8]
Az újságot Silvio Berlusconi miniszterelnöksége alatt kormánykritikusnak tartották.[9]
Politikai irányzata
Az újság az 1950-es években konzervatív, antikommunista hangvételű volt. Eredetileg az észak-olasz iparvállalkozói rétegnek később pedig az olasz közép- és felső középosztály napilapja volt. 1965-től a lap liberális szellemiségűvé vált, de a balközép pártokkal kritikus hangvételű volt.[5]
A Tangentopoli-ügyben az újság semleges álláspontot képviselt.
Jegyzetek
- ↑ http://www.corriere.it/cronache/15_gennaio_02/corriere-l-aumento-prezzo-comunicato-giornalisti-0d708d28-9254-11e4-aaf8-f7f9176948ef.shtml
- ↑ http://www.primaonline.it/2016/08/05/242313/
- ↑ http://www.audipress.it/visual_report/
- ↑ Archivált másolat. [2015. január 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. január 11.)
- ↑ a b Luigi Bruti Liberati (2011). "Witch-hunts and Corriere della Sera. A conservative perception of American political values in Cold War Italy: The 1950s". Cold War History. 11 (1): 69–83. doi:10.1080/14682745.2011.545599.
- ↑ a b http://www.nytimes.com/1983/03/14/world/scandals-of-italy-entangle-its-flagship-newspaper.html
- ↑ http://www.rcsmediagroup.it/en/wp-content/uploads/sites/2/Annual+Report+December+31+2003.pdf
- ↑ Peter Humphreys (1996): Manchester University Press. p. 90. Retrieved 29 October 2014.
- ↑ http://www.esiweb.org/pdf/enlargement_debates_manual_italy.pdf
Külső hivatkozások
- Honlap (olaszul)
