Mahájána Maháparinirvána-szútra

Ez a szócikk mahájána szútráról szól. Hasonló címmel lásd még: Maháparinibbána-szutta.

A sorozat témája Mahájána
Országok India • Kelet-Ázsia • Kína· Japán • Korea • Vietnám • Indonézia • Malajzia • Szingapúr • Tibet • Bhután • Mongólia • Nepál • Oroszország • Nyugati országok • Magyarország
Tanítások Bódhiszattva • Szamádhi • Pradzsnyá Trikája • Súnjata
Főbb alakok Gautama Buddha Nágárdzsuna • Vaszubandhu • Lókakséma Bódhidharma • Hszüan-cang Nicsiren • Hónen
Mahájána szútrák Pradnyápáramitá szútrák • Lótusz szútra • Vimalakírti szútra Tathágata-garbha szútrák • Szandhinirmocsana-szútra Avatamszaka-szútra • Súrangama-szútra
Mahájána iskolák Madhjamaka • Jógácsára • Tientaj • Hua-jen Zen • Tiszta Föld • Ezoterikus buddhizmus Nicsiren buddhizmus
Más hagyományok Hínajána • Théraváda • Vadzsrajána • Tibeti Névári • Navajána
Sablon:Mahájána buddhizmus m v sz

A mahájána Maháparinirvána-szútra (kínai: 大般涅槃經, tibeti: མྱང་འདས་ཀྱི་མདོ་^[1]) vagy Nirvána-szútra buddhista hibrid szanszkrit nyelvű szöveg, amely a mahájána buddhizmusban az egyik Tathágata-garbha szútra.^{[* 1]} Az i. sz. 1. századi indiai Andhrából ered, amelyet később az indiai Dharmaksema fordított le kínai nyelvre az 5. században. A buddha-természettel és mindenki számára elérhető buddhasággal kapcsolatos tanításai nagy hatást gyakoroltak a kelet-ázsiai buddhizmusra.^[2]

Története

Változatai

A Maháparinirvána-szútra eredeti, szanszkrit nyelvű szövegének csupán töredéke maradt fenn, amelyet Közép-Ázsiában találtak meg (lásd: Gandhárai buddhista szövegek), Afganisztánban, illetve Japánban. Különböző hosszúságban maradtak fenn fordítások kínai illetve tibeti nyelven. Négy változat létezik, amelyek különböző szanszkrit kiadások fordításaként születtek:^[3]

1. A „hat köteg szöveg”^{[* 2]}, amelyet Fa-hszien kínai utazó és Buddhabhadra indiai szerzetes fordított le kínai nyelvre a Csin-dinasztia (265–420) idején 416 és 418 között. Ez a hat kötegnyi szöveg a szútra legrövidebb és legkorábbi változata.
2. Az „északi szöveg” – a 40 tekercses szöveget^{[* 3]} Dharmaksema fordította 421 és 430 között az északi Liang királyságban. Ezt a változatot tibetire is lefordították kínairól.
3. A „déli szöveg” – a 36 tekercsből álló szöveget^{[* 4]} 453 körül fordította le Huj-kuan és Huj-jan a Liu Szung-dinasztia idején, akik Fa-hszien fordítását integrálták és javították. Ezt állította össze Dharmaksema egy egységes harminchat köteges kiadássá.
4. A tibeti változatot Dzsinamitra, Dzsnyánagarbha, és Dévacsandra fordította 790 körül.

Hodge szerint más változatok is léteztek:^[3]

• Dharmaksema fordításának egy másodlagos kínai változata, amelyet 453-ban fejezett be;^[3]
• Korabeli kínai fordítási katalógusok említenek még két kínai fordítást, valamivel Fa-hszien előtt. Ezek a szövegek azonban nem maradtak fenn.^[3]

Eredete

Shimoda Masahiro szerint a Maháparinirvána-szútra szerzői a sztúpa imádat vezetői és hirdetői voltak. A buddhadhátu (buddha-természet) kifejezés eredetileg Buddha fizikális maradványaira utalt. A szútra szerzői a Tathágata-garbha-szútra tanításait használták arra, hogy átalakítsák a szútra imádatát a belső-buddha imádatára a megvilágosodás eszközeként. A tathágata-garbha helyett ezt a buddhadhátut használták a gyakorlón belül lévő konkrét entitásként.^[4]

Keletkezésének dátuma

A tudósok úgy vélik, hogy a szöveg nagy részét (a Fa-hszien-féle és a tibeti fordításoknak megfelelően) a 2. század előtt vagy alatt állították össze. Ezt a kínai kanonikus katalógusok alapján feltételezik.^[5][6]

A szútrában szereplő szöveges bizonyítékok és más vonatkozó szövegek bizonyítékai alapján Stephen Hodge szerint a szútrát valamikor i. sz. 100 és 220 között állították össze.^[7]

Eredetének helye és az indiai terjesztése

A szöveg keletkezésének története meglehetősen összetett, azonban a tudományos konszenzus szerint a szútra nagy részét^{[* 5]} az indiai szubkontinensen állították össze, feltehetően a dél-indiai Andhrában.^{[8][9][10][7]}

A szútrában és a kapcsolódó szövegekben használt nyelv Dél-India régiójára utal texts seems to indicate a region in southern India during the time of the Sátaváhana-dinasztia idején. A Sátaváhana uralkodók jelentős erőket mozgósítottak a buddhizmus támogatására, például részt vállaltak a Karla és az Adzsantai barlangtemplomok és az Amarávati nagysztúpa építésésben. Ez idő tájt a Sátaváhana-dinasztia jó kapcsolatokat ápolt a Kusán Birodalommal.^[7]

Stephen Hodge szerint az Angulimálíja-szútra, Mahábheriháraka Parivarta-szútra és a Maháparinirvána-szútra szövegeiben található bizonyítékok alapján ezeket a szövegeket legelőször Dél-Indiában használták, és onnan kerültek el északnyugatra, ahol Kasmír volt egy másik fontos központ. Az Angulimálíja-szútra több részlettel szolgál a szöveg eredetével kapcsolatban, amely először Dél-India volt, a Vindhja-hegység, Bharuch, majd Kasmír.^[7]

Tanítások

Lásd még: Két igazság tana

Sallie B. King szerint a szútra nem számít nagy újításnak, és viszonylag rendszertelen,^[11] éppen emiatt kiváló lehetőséget nyújtott későbbi szövegmagyarázóknak, akik saját sorrendeket és rendszereket építettek fel.^[11] King szerint a szöveg legnagyobb újítása, hogy összekapcsolta a buddha-dhátu^{[* 6]} fogalmát a tathágata-garbha fogalmával.^[11] A buddha-természet egy időtlen, örök „énként” kerül bemutatásra, amely a tathágata-garbhára emlékeztet, amely minden érző lény veleszületett képessége, hogy elérje a buddhaságot.^[12] Természetesen a Maháparinirvána-szútra nem tartja lehetetlennek, hogy egy buddhista lélekről beszéljen, feltéve ha világos, hogy ez a fogalom helyesen van definiálva, és a szútrának éppen ez az erőssége.^[13]

A szútra egyik fő fókusza a buddha-természet^{[* 7]}, amilyen a buddha.^[12] Sally King szerint a szútrában sokféleképpen szerepel a buddha-természet, és kínai tudósok egy egész listát állítottak össze a szövegben szereplő buddha-természet típusairól.^[11]

A szútra a buddha-dhátu-t igaz énként jellemzi az örök természete miatt.^[12] Ez marad, amikor a „nem-Én” ellobban. Dharmaksema kibővített szútraváltozatában az igaz Én örök, változatlan, örömteli, tiszta, halál nélküli.^[14]

Megjegyzések

Jegyzetek

Források

További információk

• Blum, Mark (2003). Nirvana Sutra, in: Buswell, Robert E. ed., Encyclopedia of Buddhism, New York: Macmillan Reference Lib., pp. 605–606
• Bongard-Levin, G.M (1986). New Sanskrit fragments of the Mahāyāna Mahāparinivāṇa-sūtra: Central Asian manuscript collection, The International Institute for Buddhist Studies.
• Hodge, Stephen. The Mahayana Mahaparinirvana Sutra. The text & its Transmission [archivált változat] (2012). Hozzáférés ideje: 2017. március 29. [archiválás ideje: 2013. december 19.]  Archiválva 2013. szeptember 28-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Ito, Shinjo (2009). Shinjo: Reflections, Somerset Hall Press.
• Lai, Whalen (1982). Sinitic speculations on buddha-nature: The Nirvaana school (420-589), Philosophy East and West 32 (2),  135-149
• Liu, Ming-Wood. The Problem of the Icchantica in the Mahāyāna Mahāparinirvāṇa Sūtra, 57–82. o. (1984) 
• Liu, Ming-Wood. The Doctrine of Buddha-nature in the Mahayana Mahaparinirvana Sutra. Taylor & Francis, 190. o. (2005) 
• Radich, Michael (2015). The Mahāparinivāṇa-mahasūtra and the Emergence of Tathagatagarba Doctrine, Hamburg Buddhist Studies Vol. 5, Hamburg University Press
• Sasaki, Shizuka. Review Article: The Mahaparinirvana Sutra and the Origins of Mahayana Buddhism [archivált változat], 189–197. o. (1999). Hozzáférés ideje: 2012. január 21. [archiválás ideje: 2011. augusztus 11.]  Archiválva 2011. augusztus 11-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Yuyama, Akira (1981). Sanskrit fragments of the Mahāyāna Mahāparinivāṇa-sūtra: Koyasan manuscript, The Reiyukai Library.

Kapcsolódó szócikkek